- Ez az esemény elmúlt.
Budapesti Fesztiválzenekar, vez.: Lahav Shani, km.: Clara-Jumi Kang (hegedű)
Cvi Avni: Imádság vonószenekarra
Sibelius: d-moll hegedűverseny, op. 47
Rachmaninov: Szimfonikus táncok, op. 45
A kelet-európai zsidóság hagyományait újszerű köntösbe öltöztető zenei imádság, a legnagyobb finn zeneszerző egyetlen versenyműve, valamint a romantikus és gyönyörű dallamairól híres Rachmaninov utolsó darabja szólal meg ezen a rendhagyó összeállítású koncerten. A hegedűverseny szólistája, Clara-Jumi Kang sokoldalú zenész, a The Strad szerint ha kell, simogat, ha kell, támad. Az est karmestere a csupán harmincöt éves izraeli Lahav Shani, aki nem először vezényli a BFZ-t.
A kilencvenhatodik évében járó izraeli szerző, Cvi Avni a hatvanas években egyre inkább a nemzeteken felül álló, a teljes zsidóság kultúrájában gyökerező zene felé fordult. Vonószenekarra írt műve Kodályra emlékeztető technikával bontja ki nyitó imadallamát, amelyet a brácsa mutat be. Az ezt követő viharos zene a dallamos ütemek és ritmikus effektusok váltakozásával már inkább Bartókot idézi.
Sibelius egyetlen versenyműve kifogyhatatlan változatosságot nyújt a dallamok terén. „Csodálatos témáim vannak a hegedűversenyhez” – írta a szerző készülő darabjához, amelyet 1904-es premierje után átdolgozott. Sibelius, aki korábban hegedűsnek készült, pontosan ismerte a hangszert, így a zeneirodalom egyik legkényelmesebb, ugyanakkor legnehezebb szólóját írta meg. Az ajánlás a csodagyerek Vecsey Ferencnek szól, aki tizenhárom évesen játszotta először a művet.
„Valószínűleg ez volt az utolsó pislákolásom” – írta Rachmaninov 1940-ben, három évvel halála előtt. Az Egyesült Államokban komponált, részben a zeneszerző honvágyát kifejező Szimfonikus táncok talán valóban búcsú az élettől. Erre utalhat az I. szimfóniából vett idézet az utolsó szimfonikus mű nyitótételében, az éteri felemelkedés a keringő karakterű tétel végén, vagy a Dies irae heroikussá alakított hangjai a fináléban. Az Ormándy Jenő vezette Philadelphia Orchestra számára írt három tánc egy balett füstbe ment tervéből nőtt ki. A baljós, idegesen lüktető első táncban váratlanul altszaxofont hallunk. A keringőben is folytatódó fenyegető hangulat utóbb lágy, szökdécselő motívumokban illan el más világokba. Az orosz ortodox dallamokat és a szerző saját Vesperásának részletét is idéző finálé végén a következőt olvashatjuk: „Köszönöm neked, Uram!”