Szerb János, 2020. máj. 31-én

Folytatjuk A művészet nem lehet karanténban sorozatunkat, ezúttal irodalommal és ezúttal Sávuot alkalmából.

Szerb János a hetvenes évek pszeudoavantgárd antiköltője volt, később tibetológusként Bécsbe disszidált, majd öngyilkos lett. Terhei között meghatározó szerepet játszott, hogy Szerb Antal özvegyének fia volt, aki úgy nevelte Szerb Antal egykori otthonának légkörében, mintha „apja” fia lett volna, holott hat évvel az ő halála után született. A szülői házzal való terhelt viszony a beilleszkedési zavarokban folytatódott: Szerb János soha nem tudta komolyan venni saját magát, azt sem, amit írt, és másoktól sem tudta ezt elfogadni. Végül pedig a felejtés lett az osztályrésze, ami az elmúlt években, egy későbbi generáció néhány tagjának köszönhetően, mégsem vált egészen véglegessé. A sávuoti „világjavítás” jegyében most ezt az antiéletet szeretnénk kicsit az élére állítani és megmutatni a valódi érvényességét. Szerb János antiversei ugyanis valójában igazi versek, antikoncepciói nagyon is érvényes koncepciók, amiről Szerb János egykori barátaival, Betlen János televíziós műsorvezetővel, műfordítóval, Györe Balázs íróval és Can Togay filmrendezővel beszélgetnek Szerb új felfedezői, Simon Bettina költő, Cserne Klára dramaturg, felnőttjáték-szakértő és K. Horváth Zsolt társadalomtörténész, valamint a beszélgetés szervezője, Pályi Márk, a Klubrádió munkatársa. A beszélgetéshez személyes részvétel, hozzászólás szándékával a Zoomon is lehet csatlakozni, valamint nyomon lehet követni a facebookos közvetítésben is. A beszélgetés dátumának apropóját Szerb János egyik verse adja, amelynek címe Szerb János, 1975. máj. 31-én, és arról szól, hogy száz év múlva is név szerint ismeri majd az olvasóit, valamint szopatni fogja őket. Most, napra pontosan negyvenöt évvel a százéves vágyról szóló vers évfordulóján talán kicsit beteljesül, amit ő akart.

Györe Balázs fölolvas a verseiből is, amelyeket egyébként itt is meg lehet hallgatni: