OLDALBORDA – színdarab a legnagyobb magyar kisebbségről, a nőkről

Az ’Oldalborda’ című előadás saját élményanyagok alapján készült, és azt a témakört dolgozza fel, hogy mit jelent nőnek lenni. Stúdiósaink meglátása szerint ugyanis a jelenleg Magyarországon élő legnagyobb kisebbség megnevezése: nők. Alább lányok, asszonyok vallanak

Bár az évadnak lassan vége, és nulla forintos állami támogatásunkat is elköltöttük már az utolsó fillérig, azért töretlenül dolgozunk.

A Gólem Stúdió tagjai olyan produkciót készítettek, melyben egy őket foglalkoztató, jelenleg igen ingatag talapzaton álló kérdéskört dolgoznak fel. Az ’Oldalborda’ című előadás saját élményanyagok alapján készült, és azt a témakört dolgozza fel, hogy mit jelent nőnek lenni. Stúdiósaink meglátása szerint ugyanis a jelenleg Magyarországon élő legnagyobb kisebbség megnevezése: nők. Az előadás természetesen ítélet nélkül tesz fel kérdéseket, melyekre mindenki maga válaszolhat, és mondhatja el véleményét szabadon.

A május 14-i bemutató előtt az előadásban szereplő nőket, asszonyokat, és lányokat kérdeztük arról, hogy mit jelent számukra ez az előadás, illetve hogy miért tartották fontosnak a létrehozását.

“Ez az előadás egy abszurdnak szánt reakció a nőkkel kapcsolatos sztereotípiákra, a nőkkel szembeni tettekre, bánásmódra. A közélet napi eseményeit vizsgálva azonban, ami a leginkább abszurdra sikerült az előadásban, az az elrettentő tény, hogy az abszurdnak szánt jelenetek többsége gyakorlatilag a realitás ma, 2016-ban Magyarországon.” (Orsi, 33)

“Tudom, hogy mi az oka annak, hogy ezt csináljuk, hogy mit szeretnénk mondani és miként tesszük ezt. Bár nem tartom magam még nőnek, csupán egy (kis)lány vagyok, hinnem kell abban, hogy a jövőmet nem befolyásolja a nemem. A darabtól megtanultam palástolás és kertelés nélkül őszintének lenni. Mert ami van, azt ki kell mondani – ha nem tesszük, olyan mintha nem is lenne.” (Zorka, 16)

“Megtörténik. Olyan, mint átesni a pubertáskoron. Először nem értettem, féltem tőle, küzdöttem, csináltam, majd megszerettem, mert ahogyan fejlődött, úgy tanultam belőle én is. Egyedül mentem keresztül ezen a változáson, és egy kicsit egyedül éreztem magam, míg körbe nem néztem, és észre nem vettem, milyen sokan küzdünk egyedül, és ezt milyen jól csináljuk együtt. Értelmetlennek tűnő, véletlenszerű, néhol bugyuta, néhol megdöbbentő események. Szeretném, ha minden néző egyedül szembesülne ezekkel a dolgokkal, miközben mi is ugyanezt tesszük, mert igen, talán olyan, mint egy morbid vicc, de megtörténik.” (Reni, 18)

“Nekem arról szól, hogy milyen különbség van aközött, hogy mit jelent megélni a nőiséget, mit jelent nőnek lenni, és aközött, amit a társadalom közvetít a nőiségről. A mi eszközünk, ami ezt látszólag áthidalja, az irónia. Inkább nevessünk, mint sírjunk, nem igaz? Ma, itt, ebben a kultúrában nem tanulunk meg nőnek lenni. Úgy értem, nem az idősebb nőktől tanulunk, nem nyerünk beavatást a nőiségbe, hanem nézzük egymást (kislányok, fiatal lányok, nők, asszonyok) így beavatatlanul és elhisszük, hogy csak az van, amit látunk, és csupán annyit látunk, amennyit mutatnak nekünk. Nem a nőktől tanuljuk meg, mit jelent nőnek lenni, hanem a társadalomtól. Ebből az következik, hogy aki rámutat erre, aki azért harcol, hogy a társadalom hozzáállása megváltozzon, az bátor. És azt leszólják, kinevetik, kicsinyítik, fumigálják.
Nekünk van 30 négyzetméterünk és 40 nézőnk. Szerintem, mi bátrak vagyunk.” (Anna, 28)