„A színháznak határtalannak, nem PC-nek kell lennie"

Borgula András színházi rendező szerint a zsidók korábban a társadalomról szóló diskurzusban kizárólag áldozatként vagy pedig sehogy sem jelentek meg. Ezért gondolta azt, hogy egy zsidó színház a legalkalmasabb arra, hogy mindezt új alapokra helyezze és kezdeményezzen egyfajta párbeszédet. Legújabb előadásuk, a Zs-kategória kapcsán sztereotípiákról, öniróniáról s nem utolsósorban a zsidó színház speciális helyzetéről beszélgettünk vele.

A Zs-kategória – önfeledt zsidózás revüvel a Lefitymálva c. darabhoz hasonlóan szintén az előítéletekből, azok kifigurázásából s persze nem kevés öniróniából táplálkozik. Miért volt fontos, hogy legyen megint egy ilyen darab?

Litkai Gergely (a Dumaszínház vezetője) keresett meg azzal, nincs-e kedvem zenés darabot rendezni, amolyan igazi, vérbő kabarét, amelyről ugyan tudjuk, hogy zsidó találmány, valamiért mégsem mert eddig senki hozzányúlni.

Miért nem?

Egyfajta túlérzékenységből, ami a zsidó közösség szempontjából részben talán érthető lenne, én mégis azt gondolom, ez a fajta hozzáállás nem kimondottan egészséges. A két előadás között egyébként az a különbség, hogy míg a Lefitymálva klasszikusabb, egybefüggő történettel rendelkezik, illetve némileg burkoltabban fogalmaz, addig a Zs kategória pont annyira szókimondó, amennyire egy kabarénak általában lennie kell. Sejthető volt az is, hogy ezzel az előadásunkkal szélesebb nézőközönséget tudunk megszólítani, ami az eddigiek alapján be is jött.

Vannak ezzel kapcsolatos visszajelzések?

Igen, a közönség szerette, és a szakma részéről is inkább pozitív kritikák jutottak el hozzánk. Szórakoztatónak, bátornak, kicsit talán felszínesnek látták, utóbbi viszont a kabaré műfajához szintén hozzátartozik. Én mindenesetre úgy érzem, a Zs kategóriával sikerült valami újat, innovatívat, ugyanakkor nagyon is tradícionálisat létrehoznunk.

A darab kortárs magyar szerzők rövid, frappáns jeleneteiből épül fel, melyekre összességében véve nem igazán jellemző a pc (politically correctness) megnyilatkozási mód. Ez a szókimondás, a kívülülálló számára legalábbis úgy tűnik, mára a Gólem védjegyévé vált, különösen, hogy te magad azt nyilatkoztad egyszer, az igazi színházat megöli a túlzott visszafogottság.

Igen, amikor állandóan arra kell figyelned, mit mondhatsz ki vagy mit nem, akkor már azzal foglalkozol és nem a művészettel. A színháznak határtalannak kell lennie, és a PC éppen ennek áll útjában.

A Lefitymálva c. darabotokat nyáron több vidéki településre elvittétek, ez az akciótok pedig ősszel tovább folytatódik. Honnan jött az ötlet, mi volt ezzel a célotok?

A Jön a Gólem című projektünk, melynek költségeit a Norvég Civil Alap pályázatán elnyert összegből fedeztük, ugyancsak az előítéletek kibeszélésének szándéka mentén jött létre. Az alapkoncepció az volt, hogy tizenkét vidéki településen – többek között Orosházán, Mezőcsáton, Keszthelyen, Bonyhádon, Zalaszentgróton stb. – ahol a második világháborút megelőzően nagyobb számú zsidó közösség élt, az előadás apropóján kóser szilvapálinka és flódni mellett a jelenlévőkkel megvitassuk a darabban felvetett problémákat. Beszéljünk nyíltan az előítéletekről, a múltbéli sérelmekről, traumákról. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, sokan még most, ennyi év elteltével is gondban vannak, amikor arra kerülne sor, hogy meghívjanak egy zsidó színházat. Olykor személyesen kellett meggyőznöm a polgármestert vagy a művészeti vezetőt, hogy nem ördögtől való, amit bemutatunk, hanem épp ellenkezőleg: vicces, ugyanakkor színvonalas előadást látnak majd, ami ráadásul ingyenes is.

Milyen közönségre lehet számítani?

Az idősebb korosztályon túl igyekszünk azokat is megszólítani, akik még soha életükben nem voltak színházban, és persze számítunk az adott városvezetés részvételére. A humor egyébként, mint egyfajta ellenszer, a kételkedőkkel szemben is elég jól működik: ha sikerül elérnünk azt, hogy a közönség kinevesse azt a néhány hangadót, akkor részben már győztünk.

Nem titok, hogy idén nulla forint állami támogatást kaptatok. Egy ilyen helyzetből, amikor egyébként is rendszeresen olvasni a független színházak anyagi ellehetetlenüléséről, hogyan tovább?

Az eltelt évek alatt rákényszerültünk arra, hogy egyszerre több lábon álljunk, hiszen a színészeinket valamiből ki kell fizetnünk. A legnagyobb problémát azonban nem is az elmaradt állami támogatásban látom, hanem főként abban, hogy a közönségünknek – mely optimális esetben el tudná tartani a Gólemet – igen szűkösek a forrásai. Ennek tudatában azért némileg nehezebb motiválni a csapatot. Másfelől mindez összefügg azzal is, hogy néhányan még mindig nincsenek tisztában azzal, kik vagyunk, mik a céljaink. Zsidó színház vagyunk, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy kizárólag zsidók játszanak benne zsidókról zsidóknak.

Ha már itt tartunk: véleményed szerint ezzel a sajátos zsidó látásmóddal a nem zsidó nézők is képesek azonosulni?

Éppen napjainkban nő fel a második világháború utáni negyedik generáció, amely egész eddigi életében azt tapasztalhatta, hogy a zsidók a társadalomról szóló diskurzusban kizárólag áldozatként vagy pedig sehogy sem jelentek meg. Ezért is gondolom azt, hogy éppen mi vagyunk a legalkalmasabbak arra, hogy mindezt új alapokra helyezzük és kezdeményezzünk egyfajta párbeszédet. A zsidó nézőpont adott, az egyes darabokban azonban ennél lényegesen többről, univerzális társadalmi/emberi problémákról esik szó.

Ennek ellenére néha mégis úgy érzed, skatulyába szorítottad magad.

Igen is, meg nem is. Egyrészről, épp az előbb említett okok miatt, valóban az a célunk, hogy a határokat lehetőleg minél kijjebb toljuk, másrészt a darabválasztásaimmal rendezőként is tudatos vagyok. Amit az előző darabomban felépítettem, azt a következőben egészen biztosan lerombolom, ami viszont a beskatulyázásunkat némileg nehezíti. Ha viszont olyan darab kerül elénk, aminek semmi köze nincs a zsidósághoz, akkor azt lehetőség szerint „kikóseroljuk”. Vagyis az adott probléma kapcsán arról is beszélünk majd, mindez miként köthető a zsidósághoz, a zsidó sorsközösséghez. Ez a mi úgynevezett kulturális missziónk. Ezekből a célokból nem szívesen engedünk.

 

Zs-kategória 

Játsszák: Bán Bálint, Gergely Katalin, Huzella Júlia, Janklovics Péter, Kálid Artúr, Kerekes Viktória
Írták: Dragomán György, Litkai Gergely, Lombos El Marci, Szabó Borbála, Szálinger Balázs, Székely Csaba, Vinnai András
Dramaturg: Németh Virág
Díszlet: Borgula András
Jelmez:
Juristovszky Sosa
Koreográfus: Kelemen Katalin
Zenei vezető: Lombos El Marci
Hangszerelés, stúdiómunkák: Juhász Attila
Műszaki vezető: Fábián Gábor Zoltán
Produkciós vezető: Marcsa Barbara
Rendezőasszisztens: Kern Dóra
Rendező: Borgula András

következő előadás: november 14., 16 óra, Dumaszínház